.
Ez a gyertya már leégett.
"Elmentél, s megnémult a táj. . .
. . . A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. . .
. . . Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó! … Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. . .
/ Szabó Lőrinc /